Ez egy ősi kínai történet. Egy földművesnek egyetlen öreg lova volt, amit földje megmunkálására használt. Egy nap a ló elfutott a hegyekbe, és amikor a földműves szomszédei meghallották, sopánkodtak a földműves balszerencséjén. “Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?” – mondta a földműves.
Egy héttel később a ló visszatért a hegyekből egy egész ménessel, és ezúttal a szomszédok gratuláltak a földművesnek a jó szerencséjéhez. “Jószerencse? Balszerencse? Ki tudja?” – mondta a földműves.
Aztán, amikor a földműves fia próbálta betörni az egyik vadlovat, leesett a ló hátáról és eltörte a lábát. Mindenki úgy vélte, hogy ez aztán igazán balszerencse. Csak a földműves nem, aki így szólt: “Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?”
Pár héttel később a hadsereg bevonult a faluba, és minden épkézláb fiatalembert arra kényszerítettek, hogy elmenjen a véres háborúba. Amikor látták, hogy a földműves fiának el van törve az egyik lába, megengedték, hogy otthon maradjon. Mindenki nagyon ösült a földműves jószerencséjének.
“Jószerencse? Balszerencse? Ki tudja?”

Az élet már csak ilyen. Néha úgy tűnik jól mennek a dolgok, néha meg úgy, hogy minden balul sikerül. És mi hagyjuk, hogy ezek a dolgok irányítsák az érzéseinket, és azt, hogy milyen szemmel nézzük az életet. Amikor jól mennek a dolgok, örülünk, és azt hisszük Isten velünk van. Ha rosszul mennek, elcsüggedünk, és azt gondoljuk, Isten biztosan elhagyott bennünket. A végén ide-oda hánykolódunk a körülményeink hatására.
Pál apostol viszont azt írja a Filippi 4-ben, hogy megtanult elégedettnek lenni, sőt örülni minden körülmények között. Örült, ha rosszul mentek a dolgok (akkor éppen börtönben volt), és örült, ha jól mentek a dolgok. Ez a nagyszerű abban, hogy Isten családjához tartozhatunk. Igazából nem kell aggódnunk a körülményeink miatt, mert bármi történik is, Krisztusban reménységünk van. “Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál”. (Róma 8,28)

Idézet Wayne Rice Fején a szöget! 2 című könyvéből